Penguin Cafe Orchestra: Music for a found Harmonium

Hallgatom a szavakat (nem is szavak, csak jelmezbe bújtatott hanglejtések, hangsúlyozások, hangszínek, szokatlan beszédritmusok; rossz helyen vett lélegzetek, egyszerre kimondott hangok, csivitelések, várakozások és várakoztatások, felkapott mondatvégek).

Hatásszünet.

Megfáradva cifra hangoktól, rendkívüli műveletet hajtok végre: bátran a szemedbe nézek.
Ébredés után és lefekvés előtt.
Csak a szemed marad, más nem létezik most: egész univerzumod figyel a világba, árulkodva pillanatnyi érzéseidről, gondolataidról, összegezve az eddig történteket. Szeretnélek látni téged, ezért a szemedbe nézek. Olykor zavarban vagy, és ehhez képest teljesen haszontalan tevékenységet megfigyelve törekszel elkerülni a pillantásomat, vagy egész egyszerűen figyelni kezdesz. Kitartóan nézlek, középpontodat keresve, türelemmel. Kölcsönös bizalmunk fokozatosan épül, lassan egyre izmosabb: tekinteteink elindulnak egymás felé, némán összetalálkoznak: kezet ráznak, hangnemet egyeztetnek: G-dúrban két szólamként összecsendülünk. Mi, ketten – te, aki a szemembe nézel, és én, aki a szemedbe nézek -, együtt komponálunk egy megtalált harmónia szimfóniáját, csupasz, őrizetlen pillanatok alatt: háromnegyed a közös ütem, kezdenek a vonósok, sok cselló és nagybőgő, a kedvedért van vadászkürt is, szélesen támasztva a fúvósokat, a hárfákat és a harang édes csengését. Több oldalnyi örömóda két összetalálkozó szempárban.

Az ajkak szavakat formálnak, a karok mozdulatokba lendülnek, az ujjak tárgyak felületét tapintják, hasztalan. Világok összeomlanak és megszületnek, mikor tekinteteink csendben egymás felé indulnak, tapogatózva lépkednek egymás felé, puhán és nesztelenül ünnepi szalagokat bontva maguk mögött: köszönöm, hogy mutattad az utat, hozzád. Itt vagyok most, veled. Örülök neked.

A válasz néha egy szúrós fúga, olykor egy tekintélyes prelúdium, vagy egy pillantásnyi kantáta, de továbbra is állítom, hogy veled zenélni öröm.

Most maradj velem kicsit, és hallgass velem:

Kedvenc könyv

Baird T. Spalding: Mesterek élete és tanítása (Bio Ter BT., 2000)

... talán még beérek időben, ha mégis késnék, akkor is egyenesen nézek a többiek szemébe, de mégis, legyen ez egy csodálatos reggel nekem, nézzük csak, gyorsan előveszem, csak semmi pánik, a kézkrém nem folyt bele, tárca belépőkártya a táskában marad – senki nem ugrándozik ki, mindenki a helyén marad, még a lakáskulcs is – könyvjelző a végére. Mosoly. Oldal kinyílik, madarak felreppennek a lapok közül, a kapaszkodókról szivárványok indulnak, napsütés csorog az üvegablak peremén, a kislány két copfja mosolyért kiált, újraéled a harmónia a budapesti tömegközlekedésen.

Ünnep.

Újra emlékezem. Emlékezem az egyszerűségre. Emlékezem Haza. A szavak láttán szavak nélkül már csupán érzés marad bennem, a nyugalom. Ringat a busz, és érzem, hová tartozom, honnan jövök, hogyan és hová megyek vissza. Nyugalom járja át minden sejtemet. Benn és kinn ugyanaz. A busz motorja fáradtan berreg, a hőség ragadós és kedves. Egy-egy mondat után felnézek, szétnézek: erről hallottatok már? Ezért lennétek olyan sugárzó lények, szeretetemberek? Olvastátok már azt, amit most olvastam? Különös, tökéletes ezen a buszon minden teremtés: a táskáját szorongató idős hölgy, a munkásruhában ácsorgó fiatalember, a mobilját szorgalmasan nyomogató tinédzserpár. Ti is azért jöttetek, hogy érezzétek, hogy éppen itt és most helyetek van ezen a fülledt buszon?
- Elnézést, szeretne leülni? Örömmel átadom ezt a helyet.
- Köszönöm.
- Én köszönöm - mosolygom halkan, és gyalog megyek tovább a napsütésben. Kopog alattam a cipő az aszfalton, lépéseimben egy-egy tompa harangszó csendül. Nem vagyok sem a testem, sem a lépésem, pusztán az az apró fényfolt, aki mosolyogva figyeli az egész előadást.
Szivárvány a hajamban, felreppenő madarak a téren, bizsergető izgalom a szívemben.

Mintha minden nap karácsony lenne, most is, júliusban. Csak a szeretet van. Mikor erről megfeledkezem, előveszem gondolataimból ezt a könyvet, és olvasom, magamat. Újra.